Az önszeretet egy hatalmas téma számomra, és egyben egy fontos trigger pontom is. Manapság csapból is az folyik, hogy „szeressük magunkat” – én viszont azt gondolom, hogy ha ez valóban ennyire könnyen menne, nem lenne tele az internet ezzel a témával. Az biztos, hogy ezt egyetlen cikkben nem lehet kivesézni.
Nagyon tudatos embernek tartom magam, MÉGIS ragadnak rám azok a tartalmak, amelyek a médiából nap mint nap velem szembejönnek. Szebbnél szebb nők, gyönyörű ruhákban, mindig topon. Én is szeretnék ilyen lenni. Pontosan tudom, hogy ez csak egy megrendezett pillanatkép, és azt is, hogy senki sem így ébred fel reggel. De mivel lépten-nyomon ezek a képek jönnek szembe, hatással vannak rám – és mindig hatni fognak rám.
Számomra nem egészséges állapot az, ha letagadom a vágyaimat. Nem akarom azt tettetni, hogy nem érdekel, mások hogyan néznek ki, vagy hogy én magam ne szeretnék csinosabb, ápoltabb és összeszedettebb lenni.
A külsőnk és a belsőnk megismerése, valamint elfogadása számomra az önszeretet és a személyes fejlődés legfontosabb mankója. ✨
A hely, ahonnan indultam: a sorscsapásként megélt genetika
Igazság szerint nagyon sokáig egyáltalán nem tartottam magam szép nőnek. Sőt, volt, hogy kifejezetten csúnyának és rosszul összerakottnak láttam magam. Azt éreztem, a genetikám egyenesen sorscsapás, és másoknak sokkal könnyebb, ezért tudnak boldog életet élni. Ezt a mélyen gyökerező önbizalomhiányt sokáig nem tudtam hová tenni, persze tudatában sem voltam! Amíg el nem indultam a személyes fejlődésem útján.
Ebből a mélypontból: elismertem a saját addig elért eredményeimet, az intelligenciámat, és észrevettem: bizonyos helyzetekben igenis jó és hasznos meglátásaim vannak. Rájöttem arra is, hogy a szemeimet kifejezetten szépnek látom.
Ezek voltak az első apró lépéseim. Innen persze milliószor zuhantam vissza a régi mintákba, ahol a belső önbizalomhiány újra elcsendesített:
- 💔 „Nem tudok kommunikálni, mert nem hallanak meg az emberek – biztosan velem van a baj.”
- 💔 „Hiába szép a szemem, ha ekkora füleim vannak…”
Azt vártam, hogy jöjjön végre valaki, és emeljen engem piedesztálra. Aztán jött is valaki, de egy idő után már nem volt elég a külső megerősítés. Jött a következő, de ő sem volt elég…
Út a tükörben látott kép elfogadásáig
Sok-sok fájdalom, lelki elakadás és csalódás indított el azon az úton, hogy valóban megismerjem magam. A 15 éve tartó önismereti útam során rengeteg mindent megjártam, de ma már úgy gondolom: minden egyes lépés megérte. Nem voltak „rossz” döntéseim, és semmit sem csinálnék másképp. Azért nem, mert ma már kívül és belül is egészen csodálatosnak látom magam. Ehhez ez érzéshez kellett az az út, amit megjártam.
Elkezdtem részenként, apránként megszeretni a testemet és a stílusomat. Ma már adok magamnak időt a szekrény előtt, és ha rosszul érzem magam egy ruhában, gondolkodás nélkül átöltözöm – mert tudom, hogy ez nekem fontos. Ugyanakkor ma már az is teljesen belefér, hogy néha slampos vagy koszos legyek, mert éppen a gyermekemmel játszottam.
Minden nap hálás vagyok azért, amit megteszek a testem egészséges működéséért. És ha egy nap „semmi” sem sikerül, azért adok hálát, hogy ennek ellenére egészséges és életerős vagyok.
Ez egy hosszú és tudatos döntéssorozat volt. Amikor egy-egy mélyebb lelki elakadás felszínre került, mindig az adta az erőt, hogy tudtam: a saját önismereti út bejárása nélkül nem juthatok el a belső békéig. Ma már hálás vagyok azért, hogy régebben nem láttam magam szépnek, mert így most sokkal értékesebb számomra a tükörben látott kép. És ami ennél is fontosabb: képes vagyok meglátni a szépet másokban is, és ezt őszintén, tiszta szívből el is tudom mondani nekik. ❤️
Elfogadni a hibákat és a fejlődést
Szeretem, hogy néha nem értenek meg az emberek. Ez azt jelenti, hogy a kommunikációmnak van még hova fejlődnie, és egyben emlékeztet arra is, hogy nem fog engem mindenki megérteni – és ez így van rendjén.
Szeretem, hogy túlságosan rá tudok pörögni dolgokra, mert ez a belső tűz hajt előre. Lehet, hogy néha oktondi vagyok, vagy akaratlanul benyomom másoknál a gombot, és érzem az ellenállást. Ez mind hozzám tartozik. 10 év múlva másmilyen leszek, ahogyan a körülöttem lévő emberek is változni fognak.
Nem tisztem megmondani bárkinek is, mit tegyen ahhoz, hogy elfogadja, szépnek és értékesnek lássa magát. A szakmai munkám során sem kész recepteket adok, hanem kísérem a hozzám fordulókat. De azt tudom, hogy bárhol is tartunk, mindig van tovább. Van, amikor nagyobb, és van, amikor kisebb munkát kell magunkba fektetnünk.
Rettentően elcsépeltnek gondoltam azt a mondatot, hogy amit „eddig átéltem, az segíti a munkámat” – sőt, régebben meg is ítéltem azokat, akik erre hivatkoztak.
De amit ma már biztosan tudok: ha az életvezetési tanácsadás során úgy nézek egy másik emberre, hogy a szépet és az értékeset látom benne, azt ő is megérzi és értékeli. Ez egy olyan tiszta érzés, amit igazán mélyen szeretek magamban.
Tény, hogy a belső munka idő-, pénz- és erőforrás-igényes, de ma már ezt tartom a legjobb befektetésnek. Csodálom azt a nőt, akivé váltam, és biztosan tudom: az önmunka és az önfejlesztés minden egyes perce megéri. 🕊️
Szeretettel,
Lívia – Megtartó Tér
